Program

Összefoglaló

A műhelykonferencia célja nem az oly sokat vitatott történeti Közép-Európa-elképzelések felidézése, mint inkább annak azonosítása, hogy a 21. század kezdetén „Közép-Európa” fogalmának van-e aktuális értelmezési tere, s ha igen, milyen dimenziókban és hangsúlyokkal szerepel a térség országai és a releváns nemzetközi tényezők politikájában. Vajon az EU létezése és keleti kibővülése minden viszonylag önálló Közép-Európa-politika létezését szükségtelenné tette, vagy éppen az Unió bővülésével erősödő regionalizálódás teremhet kereteket a közép-európai politika újraértelmezésére? Vajon egy magyar Közép-Európa-politika mennyiben több mint a visegrádi együttműködés? Mi lehet a magyar Közép-Európa-politika célja és melyek megvalósításának eszközei? Milyen következményei vannak a világgazdasági válság hatásának Közép-Európa belső differenciálódásában? Megmaradtak vagy bővültek-e a belső törésvonalak a térségben? A nagyhatalmi viszonyok (EU-Oroszország, német-orosz) kapcsolatok milyen mértékben befolyásolják a térség országainak kapcsolatait? Milyen a térség „láthatósága” az Európai Unióban? Fejlődési utak Közép-Európában: „perifériától perifériáig” avagy felzárkózó és leszakadó államok régiója?


09.00-09.10 Bevezető: Terényi János
   letöltés

09.10-09.35 Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa értelmezési keretei a XXI. század első negyedében
   letöltés

09.35-10.00 Kőrösi István: Közép-Európa helye a nemzetközi/európai gazdasági, pénzügyi és innovációs folyamatokban
   letöltés

10.00.10.15 kávészünet

10.15-11.45 első kerekasztal-beszélgetés

Közép-Európa a fontosabb nemzetközi, európai és térségbeli aktorok gondolkodásában

Felvezető előadó és moderátor: Kiss J. László
Résztvevők: Gálik Zoltán, Hamberger Judit, Magyarics Tamás, Sz. Bíró Zoltán, Szilágyi Imre
   letöltés

11.45-12.00 kávészünet

12.00-13.30 második kerekasztal-beszélgetés

Ajánlások a magyar külpolitikának

Felvezető előadó és moderátor: Terényi János
Résztvevők: Bába Iván, Kiss Gy. Csaba, Kiss J. László, Kőrösi István, Tálas Péter
   letöltés

13.30 büféebéd



A mai Közép-Európa a magyar külpolitika optikájában A 2010. március 11-én megrendezett műhelykonferencia összefoglalója      A Külügyi Szemle májusi, a közép-európai régióról szóló tematikus számához kapcsolódóan rendezte meg a Magyar Külügyi Intézet a térség fogalmával, problémáival, érdekazonosságaival és -különbségeivel foglalkozó műhelykonferenciát.
     Terényi János, a Magyar Külügyi Intézet igazgatója bevezetőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen nehezen behatárolható e régió.
    Kiss Gy. Csaba a Kelet és a Nyugat határán fekvő térségként beszélt Közép-Európáról. Kiemelte az itt fekvő országok közös problémáit, pl. a gazdasági viszonyok, az energiabiztonság vagy a totalitárius rendszerek örökségével való szembenézés kérdéseit. Kihangsúlyozta a Visegrádi Együttműködés fontosságát a magyar külpolitika számára, ugyanakkor felhívta a figyelmet a közös munka nehézségeire is (pl. Lengyelország túlsúlya, a feszült magyar–szlovák viszony, az együttműködés kiszélesítésében ellenérdekelt aktorok). Nézete szerint az EU és Magyarország térségbeli – keleti és délkeleti irányú – diplomáciáját összhangba kellene hozni, s erre a Duna-stratégiát tartja jó példának. Végül a nemzetfogalom – több helyen csak a közelmúltban felszínre törő – kérdéseire is igyekezett reflektálni.
    Létezik-e Közép-Európa, és ha igen, milyen dimenzióban? – tette fel a kérdést Kőrösi István. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelem során a térség sokáig – nagyjából a kora újkorig –koherensebb volt, mint a tőle nyugatra fekvő területek. A dezintegrációt a szocialista időszak három folyamata még felerősítette: a régió elszigetelése a Nyugattól és egymástól (mivel a szovjetekkel sugaras szerkezetű kapcsolatok alakultak ki), valamint a bel- és külkereskedelem elszakítottsága. Az előadó a keleti blokk összeomlása után fellépő gazdasági nehézségekre, ellentmondásokra is kitért. Az érintett országok modernizációjához elsősorban négy terület (egészségügy, kutatás-fejlesztés, infrastrukturális beruházások és környezetgazdálkodás) szerves fejlődésének szükségességét emelte ki. Gyengének ítélte a régióképződés fokát: az államok „rossz értelemben” heterogének, nem egészítik ki gazdaságilag egymást. Ezért a „köztesből” „Közép-Európává” válást jelölte meg célként. Mindehhez pedig az EU fokozottabb részvételét sürgette.
    Az első előadásokat kerekasztal-beszélgetés követte, melynek résztvevői a különféle aktorok szemszögéből igyekeztek vizsgálni a térséget. A panelt Kiss J. László nyitotta meg, aki történelmi aspektusból beszélt Közép-Európa problémájáról. Arra hívta fel a figyelmet, hogy maga a fogalom is csupán elméleti konstrukció, amely a 17. század óta – több periódusban – egyre keletebbre fekvő térséget jelölt. Kezdetben (amikor még főként a német területeket jelentette) dezintegráltsága az európai biztonság zálogát jelentette, míg ma az európai integráció tétje a regionalizálódás fokozódása vagy a „belső perifériává” válás. Igyekezett rámutatni arra is, hogy a térség többféle (pl. kulturális, gazdasági, geopolitikai) dimenzióban is értelmezhető. Végül az egyre szorosabb német–orosz viszonynak a térségre vonatkozó lehetséges következményeiről beszélt.
    Hamberger Judit a Visegrádi Négyek önazonosságáról és az együttműködés történetéről beszélt. Kiemelte Csehország és Szlovákia erős közép-európai öntudatát, míg Lengyelország esetét kissé bonyolultabbnak minősítette. A Visegrádi Csoport történetét két szakaszra osztotta: a 2004-es EU-csatlakozás előttire és utánira. Azzal egyetértett, hogy eddig itt nem zajlott le olyan szerves fejlődés, mint más régiókban, ám a továbbiakban erre lehetőség kínálkozik, melynek (intézményi keretének köszönhetően) alapjává válhat a V4: pl. a közösen megvitatandó éves elnökségi programok apránként, de előremozdítják az együttműködést, a csúcstalálkozók eredményei pedig egyre kézzelfoghatóbbak.
    Oroszország térségbeli szerepéről is szándékairól Sz. Bíró Zoltán értekezett. Szerinte a keleti nagyhatalom „visszatérésének” veszélye csak radikális európai átrendeződés, a második világháborút követő helyzethez hasonló körülmények esetén merülne fel. Véleményét számos indokkal (pl. az érintett országokban hiányzó társadalmi támogatottság, a gazdasági válság drasztikus hatása) igyekezett alátámasztani, bár elismerte, hogy az oroszoknak most is akadnak jó lehetőségeik. Úgy vélte, Oroszország célja mindössze a tranzit biztosítása a gazdasági szempontból létfontosságú szénhidrogénexport számára. Ha a térség így átjárható, az oroszok nem kívánják a konfliktust – hacsak nem gerjesztenek kívülről a „színes” forradalmakhoz hasonló eseményeket, és nem vitatják el tőlük a második világháborúban maguknak tulajdonított szerepet: ez a huszonhétmillió szovjet halottat követelő szerepvállalás ugyanis igen érzékeny pont az oroszok számára. De ha ezekben a kérdésekben sikerül modus vivendit kialakítani, más feszültségforrás nem lesz. Az előadó végül az egymás vetélytársainak tekintett Nabucco és Déli Áramlat problémájára is kitért: szerinte egyik projekt sem fog megvalósulni; az előbbi a politikai feltételek, az utóbbi a kereslet hiánya és a cseppfolyós gáz konkurenciája miatt (bár a fogyasztás visszaesése a gazdasági válság ideiglenes hatásának is betudható).
    Szilágyi Imre a nyugat-balkáni országok identitásáról és a Visegrádi Együttműködéssel kialakított viszonyukról beszélt. Változatos példákkal (vilenicai írótalálkozó, szlovén Wikipedia) illusztrálta, hogy az ott lakók is közép-európaiaknak érzik magukat. De nem akarnak feltétlenül csatlakozni a V4-ekhez (amit gyakran külön kezelnek az „alpokaljai” Közép-Európától). Szlovénia például fenntartásokkal kezelte a szegényebb, szovjet megszállás alól felszabadult résztvevőket, míg Horvátország balkáni középhatalmi ambícióival van elfoglalva. Bár számos regionális szerveződésben (pl. adriai együttműködés, V4+2) részt vesznek, és a közép-európai térség hangsúlyos a számukra, az utóbbi időben mégis inkább a Balkán felé történt elmozdulás (pl. együttműködnek Szerbia uniós csatlakozásának segítéséért).
    Gálik Zoltán Franciaország és az Egyesült Királyság térségbeli politikájáról (pontosabban annak hiányáról) beszélt. Míg ezek az államok a múltban többször is hangsúlyosnak ítélték a régiót (pl. a britek az Osztrák–Magyar Monarchiát Oroszország ellensúlyaként), ma semlegesek vagy bizonyos szempontokból ellenérdekeltek. Az előadó emlékeztetett arra, hogy Sarkozy nemrégiben kifakadt a Visegrádi Együttműködés ellen, a britek pedig az új uniós költségvetésben a közös agrárpolitikára fordítandó összeget szeretnék csökkenteni – ami súlyos feszültségekhez vezethet a közép-európai államokkal. Gálik Zoltán kitért a lisszaboni szerződéssel a térség országai előtt megnyílt új uniós lehetőségekre is, köztük az Európai Külügyi Szolgálatban vagy a jogi személyiséget kapott Unió intenzívebb külpolitikájában való fokozottabb részvételre.
    Kiss J. László Németország és Ausztria szemszögéből vizsgálta a térséget. Véleménye szerint a németek célja mindössze a régió nyugalma, az egymással szembeni konfliktusokban nem kíván döntőbíróként fellépni (ennek történelmi előképei ugyanis egyáltalán nem pozitívak). Az előadó úgy véli, mindkét nagy német párt számára fontos, hogy pl. Oroszország gazdaságilag bekerüljön az európai közösségbe. A régióban betöltött szerepe Ausztria számára is (főként kezdetben) akadályt jelent a közép-európai térség országaival kialakítandó együttműködésben.
    A panelt lezáró kérdések és kommentárok főként Sz. Bíró Zoltán előadásával kapcsolatban eredményeztek élénk polémiát. Az előadó kifejtette, mely „három és fél” stratégiai érdek vezérli az orosz energiapolitikát: az Északi és a Déli Áramlat (bár csak előbbi megvalósulását tartotta valószínűnek), továbbá a Kelet-Szibériából a Csendes-óceánig húzódó vezeték megépítése; a „fél” egy Fehéroroszországot megkerülő vezeték tervének lebegtetése. Gálik Zoltán az uniós intézményekben szerzett személyes tapasztalatai alapján érzékeltette, mennyire nem „látszik” a franciák és a britek felől a térség.
A második rész kerekasztal-beszélgetésének résztvevői a gyakorlatban megvalósítható ötleteket, következtetéseket igyekezett megfogalmazni a magyar külpolitika számára. Terényi János felvezetőjében a közép-európai térség definiálhatatlansága és több, egymást nem fedő értelmezési aspektusa mellett az itt élő népek „amalgámjellegét”, kulturális-nyelvi-vallási sokszínűségét hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy ez utóbbi és a német nyelv jelenti a térség múltbeli kulturális összetartó erejét. A helyzet a 20. század során – pl. az etnikai tisztogatások, áttelepítések, emigrációk következtében – jelentősen leegyszerűsödött. A II. világháborúig föderális államalakulatok jellemezték a térséget; a ’90-es években az államok közti együttműködés gyenge volt, Brüsszel és a többi nagyhatalom sugaras kapcsolatokat tartott fenn velük, így a Közép-Európán belüli kooperáció már csak ugródeszka volt az euroatlanti integráció felé. A közös érdekek érvényesítéséhez azonban szükség lenne a regionális együttműködés erősítésére – de nem új szervezetek létrehozásával, hanem a jelenlegiek (pl. V4, V4+2, V4+ Balti Hármak, Duna-stratégia, délkelet-európai szervezetek) közötti szinergiák kiaknázásával. A résztvevők körét érdemes lenne az adott kérdéshez is igazítani. Az MKI igazgatója úgy véli, Magyarország ennek érdekében kihasználhatná földrajzi „hídszerepét” és azt, hogy mindegyik fontosabb külső aktorral (pl. Németország, Oroszország, Ausztria) jó vagy legalábbis kielégítő kapcsolatot tart fenn. Egy pókhálószerű kapcsolatrendszert kellene kiépíteni, aminek közepét a továbbfejlesztendő V4 jelentené, s azt egészítenék ki a regionális együttműködési formák és a bilaterális kapcsolatok. Magyarországnak a komolyabb szerephez arra is szüksége van, hogy kerülje a felesleges rivalizálást (pl. Lengyelországgal) és nagyobb presztízsre tegyen szert (pl. gazdasági ereje növelésével). Az előadó fontosnak tartotta még a nemzetiségi kérdésben a modus vivendi kialakítását és egyfajta „magyar–magyar integrációt”.
    Kiss Gy. Csaba a kulturális diplomácia fontosságát hangsúlyozta. „Nincs üzenetünk ehhez a világhoz” – fogalmazta meg az általa legnagyobbnak tartott problémát. Ezért történhetett meg az is, hogy egy Lengyelországban végzett felmérés szerint a csehek és a szlovákok is megelőznek minket a lengyelek szimpátialistáján. Az előadó szerint Antall József megteremtett egy szimbolikus V4-et, amit azóta sem sikerült továbbfejleszteni, a Visegrádi Alapítvány jelenlegi anyagi keretei pedig szűkösek. Kifogásolta, hogy a diplomatákat nem készítik fel a fogadó ország kultúrájából, és javasolta a hungarológia komplex, akár közép-európai diszciplínává fejlesztését, és egy ösztöndíjjal támogatott csereprogram ötletét vetette fel.
    Az utóbbi fontossága mellett érvelt Bába Iván is beszéde kezdetén. Ő az 1945 és 1989 közti időszakot, azaz a Nyugathoz és Kelethez képest is egyedi közép-európai politikai élményt nevezte meg a térség összetartó erejeként. Emellett a közös érdek (szabadulás a Kelettől, nyugati integráció) fogja össze a V4 államait. Véleménye szerint súlyos probléma, hogy a piacgazdaságra való átálláskor, a privatizáció során a vállalatok túlnyomó többsége külföldi kézbe került. A brüsszeli kompenzáció pedig emiatt nagyon fontos – az e pénzekért folyó harcban pedig érdemes lenne a térség államainak összefogniuk, hogy közösen segítsék meg magukat.
    Tálas Péter ugyanakkor a realista, misztifikálás nélküli külpolitika fontosságára hívta fel a figyelmet. Véleménye szerint csak kevés külpolitikai prioritás tartható, Közép-Európa pedig – megfoghatatlansága miatt – nem kell, hogy a magyarok számára ezek közé tartozzon. Inkább a nemzetközi szinten látható programokba és szervezetekbe kell invesztálni, mert ezek könnyebben megtérülnek. Nem valósulnak meg azok az elképzelések, amelyek mögött nincs forrás; az adottságoknak, képességeknek és eszközöknek összhangban kell lenniük az elvárásokkal. Az előadó szkeptikus volt Kiss Gy. Csaba elképzeléseivel kapcsolatban; szerinte olyan jellegű hosszú távú befektetésekre a gazdasági válság közepette nehéz lesz pénzt találni. Viszont a diplomaták számára egy egységes, világos és a releváns adottságokat számon kérő követelményrendszer felállítását sürgette. Az egyetemi képzés és a személyzeti politika gyengeségeire hívta fel a figyelmet: nem segítenek eléggé a megfelelő szakemberek kinevelésében. Véleménye szerint egy kisállam a gyakorlatban képtelen egy-két nagyhatalom támogatása nélkül boldogulni. A „hierarchikus” és „aszimmetrikus” EU lehetőség a periferizálódásból való kilépésre, ám az előadó ezzel kapcsolatban borúlátó volt. Szerinte három fontos integrációs folyamat zajlik jelenleg: az európaizálódás, a globalizáció és a renacionalizáció vagy nemzeti integráció (mely sokszor éppen a térségi összefogás esélyeit csökkenti). A legfontosabb tennivalónak az erős gazdaság kiépítését tartotta, valamint kiemelte a külpolitika számára a nemzeti konszenzus szükségességét.
    Kőrösi István a közgazdasági szempontokat helyezte a fókuszba. Úgy látta, sokszoros (nem csak gazdasági) deficitben van az ország, restrikció helyett pedig a (pl. értékrendhez, érdekviszonyokhoz alkalmazkodó) szerves fejlődést tartott szükségesnek. A pénztőkével szemben a 21. században felértékelődő humántőkében látja a kiutat; az ésszerű és munkahelyteremtő oktatás, tudománypolitika és kutatás-fejlesztés, valamint az innováció fontosságát hangsúlyozta. Bába Ivánhoz hasonlóan ő is a „magyarországi, de nem magyar” fejlődés problémáját feszegette, a külföldi cégek ellentmondásos nemzetgazdasági szerepét boncolgatva.